Megrendülten tudatjuk, hogy Szabó József, az ATK TAKI igazgatója életének 60. évében, 2020. július 2-án tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Emléke örökké szívünkben él.

Vannak dolgok, amiket nem értünk és soha nem is fogunk. Megtörténnek és el kell fogadnunk. Még akkor is, ha ez képtelenségnek tűnik.

Igazi Kapitányt veszítettünk el. A sodrást, a nem szűnő átalakítás kényszerítő erejét, melyben az Intézetet kormányozta, nem tudta eltéríteni, de mindig a fennmaradás, az együtt maradás távlati célja vezérelte. Ha el is fogta a csüggedés olykor, nem adta meg magát, tudta, hogy szükségünk van a hitére, az elszántságára. Úgy éreztük, ő a legerősebb, a megtorpant helyzetekben felismerte a továbblépés útját, bíztunk a döntéseiben, még ha nem is értettünk feltétlenül mindenben egyet. Pajzsként védelmezett minket, lelket öntött belénk és olyan harcokat vívott meg, amikre más nem lett volna képes. Ismerte a taktikai játszmák minden fortélyát, és ha nem is örömmel vívta meg csatáinkat, felvállalta azokat és soha nem hárította másra a döntés felelősségét. Tudta és elfogadta, hogy ez az ő dolga a mi kis világunkban, fenntartani, megvédeni és előre vinni az Intézetet, összetartani a „csapatot”, ahogy szeretettel nevezte sokszor.

Meg volt áldva egy különös és ritka tehetséggel, a felszín mögé látott, megérezte mi rejtőzhet egy emberben, mi ösztönzi és mire lehet képes. Jobban ismert minket, mint mi önmagunkat. A „fiatalokat”, mint egy jó kapitány, gyakran próbára tette. Kíváncsi volt, mennyire érdeklődőek, önállóak, kihallják-e szavaiból a feladatot, melyet meg kellene oldaniuk, képesek-e felülemelkedni saját vélt korlátaikon. Csendes elégedettséggel nyugtázta, ha egy „újonc” átment a próbán, „takisnak” fogadta és tudta, hogy számíthat majd rá.

Fegyelmezett csapatot kovácsolt és a csapat bármit megtett volna érte, tudta ezt és sosem kért lehetetlent. Csak egyszer, aznap, azokban az órává sűrűsödő percekben. Igyekeztünk megfelelni, higgadtan, profin, félszavakkal, ahogy elvárta volna, bármely más kiindulási helyzetben ez segített volna, de aznap kevésnek bizonyult. Maradt a szótlanság döbbent sorfala, a hívők és nem hívők közös belső hangja, hogy ne így és ne most, a kéklámpa villogása, a rettegő remélő várakozás, majd a néma csend.

„Valaki útravált belőlünk” - fogalmazott versében Ady az őt ért veszteségről, s ennél a három szónál kifejezőbben talán semmi nem írja le egy szerettünk kiszakadását életünkből. Nekünk marad a túlélők lelkifurdalása, a szorongató érzés, hogy talán ha több terhet veszünk le a válláról, vagy ha valami másképp történt volna, talán akkor nem… és maradnak a válasz nélkül visszhangzó miértek.

Az biztos, hogy James sosem lesz egyedül. Odaát Attilám várja már, hogy egy jót beszéljenek, van is miről, messze bele az éjszakába… Itt, a mi könnyeinket lassan, sokára beissza majd a közös emlékek felidézése, hiteles krónikásai leszünk az útnak, amit bejárt, s ezzel ugyanúgy ő lesz a lelke a „csapatnak”, mint mindig azelőtt.

Hálásak vagyunk a Sorsnak, hogy együvé sodort!